Tisztelt Gábor!
Mint hogy véleményt kért a cenzúra, szólásszabadság kérdéskörében a problematikus anyagok, könyvek esetében, remélem nem fogja sem önt, sem más listatagokat felháborítani a kendőzetlen meglátásom.
Véleményem szerint politikailag túl van az egész kérdéskör dramatizálva, sokan elfelejtik, hogy kordokumentumokról van szó, amely a kutatók és érdeklődők számára egy korábbi időszak szellemiségi rétegébe enged betekintést. Ugyanilyenek Walt Disney korai rövid animált rajzfilmjei, amelyek még Hitler mellett állnak ki, ami nem csoda, Disney az elején támogatta Hitlert Amerikából, de mikor kiderültek a disznóságok, úgy fordult ellene és születtek olyan ellenpropaganda anyagok, mint a Der Fuhrer's Face című Donald kacsás kisfilm. A Hannah-Barbera ezzel szemben tisztán élt az ellenpropaganda lehetőségével, a korabeli Tapsi Hapsi és Bolondos dallamok részekbe olykor nem kevés ténylegesen rasszista szóviccet vagy képi humort eresztve meg a japánok irányába. Mert Amerika sem volt különb, annak ellenére, hogy a tényleges szélsőségesek nem kerültek hatalomra, meg volt az apartheid uralomhoz hasonló szegregáció az afro-amerikaiakkal szemben, de még az amerikai japánokat is gyűjtőtáborba zárták a háborúban fellángolt szélsőségek miatt, de ezt konkrétan már a '30-as években tervezték. Kobayashi írta visszaemlékezéseiben, hogy 2-3 év alatt teljesen a visszájára fordult a fogadtatás a '30-as évek elején. És akkor még sehol se volt a japán militarista klikk, a mukdeni merénylet és retorzió, vagy a Marco Polo-hídi incidens. Felteszek egy költői kérdést ezzel kapcsolatban: vajon az amerikai könyvtárosok is fel lennének háborodva az ekkoriban született japán-, indián-, néger- és más etnikumellenes dokumentumok digitalizálásán? A válasz költői, mivel nem, nem foglalkoznának vele: ezek az ellenérzések a mai napig ugyanúgy köztudatban vannak és főként a republikánusok szárnyaihoz tartoznak. Megborzonganak egy-egy mészárlás, merénylet kapcsán, de az is sokszor túl van költve.
Idehaza a helyzet annyiban másabb, hogy ez az ország szinte minden lehetséges rendszert látott már a XX. században, ami valamely eszméhez fűződik. Királyság, köztársaság, tanácsköztársaság, kormányzóság, nyilasdiktatúra, népköztársaság... Hatalmak jöttek, mentek, és mindegyik itt hagyta a maga mocskát. Az aktuális hazai helyzet ma az, a több évtizednyi hazudozgatás és a múlt dolgainak szőnyeg alá söprése után alapvető elhatárolódással, fújolással fogadjuk a régi korok könyveit. Ahogy egy korábbi listás levelemben írtam: most a Horthy-korszak végének dokumentumai vannak soron, 10 év múlva a kommunista irodalmon fogunk fennakadni, pontosan ugyanezért. Azért nem nézünk szembe ezekkel a "démonokkal", mert se erőnk, se akaratunk nincs, illetve még idejön ez az ideológiai érzékenység, a történelem ismeretének elégtelensége és a hazai média segítségével is kialakult totális fogalomzavar.
Hadd oldjam fel az utóbbi kettőt. Ott van a Rubicon által is bemutatott Deborah Clarke könyv, a Caught in the Cauldron (A katlan fogságában), ami részletesen bemutatja, hogy 1933-tól kezdve a magyar politikát elsősorban az újonnan feltörő Németország határozta meg, egyre nagyobb mértékben, míg nem a politikai színpadon előadott Kállay-kettős műsora bukása azt hozta, hogy más választásunk nem maradt, csak a németek és azok szövetsége. De még így is, Magyarországon voltak egész Európában a legenyhébb zsidóellenes intézkedések a numerus clausus révén. A transzportok is elég rövid ideig mentek, majd a kormányzó leállíttatta, amint tudomást szerzett arról, hova mennek és ott mi zajlik (a híres auschwitzi napló jutott el hozzá a feleségén keresztül). Viszont a hintapolitika után már ténylegesen elkezdődött az erőteljes fasizálódás és a kollaboránság, de még így is az intézkedések mértéke messze elmaradt attól, amit a németek ránk akartak erőszakolni. Nem egy figyelmeztetést is kapott érte az állam. Szóval röviden a korszak túl van démonizálva. A nyomainak eszmeisége is hasonlóképpen, mivel egyes művek pontos leírását csak annak kendőzetlen leírása jelenti. Vegyük példának a III. Birodalom főépítészének, Speernek előszavával írt Neue Deutsche Baukunst (Új német építészet) című albumot. Sehogy máshogy nem lehet leírni pontosan, csakis Speer szavaival: "Az árja német térnyerésének diadalára kiadott építőművészeti album, amely az új birodalom építészeti remekműveit és leendő monumentális alkotásait mutatja be." Így a könyv korának szellemisége sem sérül a leírásban, mint mondjuk a mai politikailag korrektebb verzióval: "A Harmadik Birodalom építészeti munkásságát és terveit bemutató album." Ezzel a verzióval lehet kimarad a náci ideológia magasztalása, ellenben kimarad a célja, hogy miért született. Vagyis a polkorrekt leírás inkább egy napjainkban kiadott, leírásra került könyvhöz illik, mivel az már önmaga is pártatlan. Gondoljunk bele, polkorrekten leírni egy ideológiai alappal kiadott könyvet valahol az olvasó megtévesztése is. Vajon le tudnánk írni Hodosán, Marosán visszaemlékezéseit 1956-ről az ellenforradalmár és az anarchista szavak használata nélkül? A válasz, hogy nem, mert a leírás önmagában jelzés értékű, hogy miként viszonyuljon hozzá az olvasó. Az értékét majd eldönti ő, a saját ideológiája alapján, míg nekünk az ideológiákat hanyagolnunk kellene a munkánkból, ám láthatóan erre sokak nem képesek.
Az emberek ma épp úgy elégedetlenek, mint ahogy elégedetlenek voltak 1922-ben Olaszországban (amikor Mussolini került hatalomra), 1933-ban Németországban (amikor Hitlert választották meg), vagy most, a szélsőjobbos holland és norvég Haladás Párt, vagy az osztrák Szabadságpárt győzelmekor. Akkoriban az I. világháború és az 1929-es tőzsdekrach elég indok volt, ma a létbizonytalanság az, s ezért törnek előre a szélsőségek, főként a jobb oldalon, hála a sztereotípiáknak. A kontroll fenntartása nem fékez túlságosan sokat a folyamatokon, ahogy a hülyeségnek se szab gátat. Karinthy írta a Barabás című novellájába, hogy a tömeg a legmocskosabb dolog, ami létezhet (a végén hiába kiáltják egyenként Jézus nevét az újratárgyaláson, a tömeg akkor is Barabást mond, s akkor Barabás meglátja a tömeg arcában rejtőző sátánt). Ez így volt régen is, s mivel ezt a pszichózist ma se tudni konkrétan mi okozza, nehéz megkerülni, de kijátszani egyszerű - és ezt csinálják a szónokok, szóvivők. És egy eszme se őrződik meg eredeti állagában, folyamatosan fejlődik negatív irányba, korcsosul. Erre Madách Ember tragédiája és Orwell Állatfarmja az igazán jó példák. És sajnos ezeket hajlamosak vagyunk elfeledni és inkább a saját vagy egy tömeg-ideológiát próbálunk érvényesíteni ott, ahol pártatlannak kellene lennünk. Mert én is felháborodhattam volna a leírásokon, de lám mégsem, pont a fentebb írtak miatt, csak a körülötte kialakult rapli az, ami már enyhén szólva is "szánalmas és felesleges színjáték".
Tisztelettel,
Gyuricza Péter
informatikus könyvtáros
(magánvélemény)
