Juhász Jenő/1937-2013/
Baráti megemlékezés
Autóban ülünk, jövet Dunaújvárosból, Sallai Istvánnal és Fodor Andrással. Milyennek láttátok az új embert? Nekem jó szándékú, kedves fickónak látszik. Ebben egyetértettünk. Figyeljetek rá. Ígéretes ember. A hatvanas években járunk. Juhász Jenő volt, akit Sallai figyelmünkbe ajánlott.
Rövid tanárkodás után a Vasmű könyvtárában kezdte könyvtárosi pályáját, majd hamarosan a székesfehérvári SzMT könyvtár vezetője lett. Kedves, barátságos természetével jó munkahelyi légkört teremtett, amelyben szép barátságok is születtek. Jót tett a könyvtár működésének, hogy a fiatal vezető a főnökséggel elfogadtatta magát hiteles szakemberként, termékeny kapcsolatokat tudott kiépíteni velük. Valahányszor náluk jártam, mindig tapasztaltam a fenntartó gazdák elégedettségét. Büszkék voltak a könyvtárukra, kiváltképpen, amikor az országban a legelsők közt ott jött létre önálló folyóirat-olvasó részleg és később, amikor könyvtárosaik bekapcsolódtak a szakszervezeti könyvtárak országos fejlesztési irányelveinek gyakorlati előkészítésébe.
A hetvenes évek második felében a minisztérium könyvtári osztályán főelőadó, majd ezután egy évtizedig az osztály vezetője. Az egyre súlyosbodó gazdasági válság közepette sikeresen érvényesítette a tárcán belül a könyvtári érdekeket, köszönhetően a politikai struktúrában vállalt szerepének és a helyzethez kitűnő taktikai érzékkel alkalmazkodó egyéniségének. Gondoskodó figyelemmel kísérte különösen a vidéki könyvtári ellátás fejlődését. Erős igazságérzettel áldotta meg a sors. A méltánytalanságokat igyekezett megszüntetni. Ebbéli törekvésében sok kellemetlenkedést kellett elviselnie, de barátságot és elismerést is kapott azoktól, akik tágabb világból jőve látták a könyvtárügyet.
Építő, gyarapító ember volt. Erősen hitt a fejlődésben és gyötrődött a szűkös lehetőségek miatt kénytelen-kelletlen viselt tehetetlenségtől. Egyebek mellett ez volt az ok, hogy a nyolcvanas évek vége felé váltott és új pályát kezdett az akkor még Állami Gorkij Könyvtár néven szereplő intézményben. Azonnal hozzálátott a teljes körű felújításhoz. Asztala tele volt a bővítés és átalakítás tervrajzaival. Az intézmény funkciójáról hosszan konzultáltunk. Ennek során született az új név: Országos Idegennyelvű Könyvtár. Fáradhatatlanul dolgozott a fejlesztésén. Kilincselt az önkormányzatnál, a pénzügyi szerveknél, hogy a patinás bérházból cserével kiköltöző lakók helyére terjeszkedhessen a könyvtár és ezzel új szolgáltatásokat nyithasson meg. Létrehozta a belváros talán egyik leghangulatosabb könyvtári környezetét benne egy izgalmasan gazdag nemzetközi olvasmány kínálatot. Az építkezést és fejlesztést utolsó aktív napjáig folytatta. Keserű szájízzel hagyta el a helyét, jócskán túl a nyugdíjhatáron. Úgy érezte még sok tennivalója lenne.
Ilyen volt a magánéletében is. Tevékeny, építő, fejlesztő, gyarapító. Ezt kapta családi örökségként dolgos gazda apjától, gondoskodó édesanyjától, ennek a szellemében tanítgatta cseperedő, okoska unokáit. Szeretett lánya Csilla és fiaként kezelt veje voltak a társai. A család szeretete tette derűssé utolsó éveit, melyből a végsőt a gyógyulás reményével ismétlődő kórházi tartózkodásokkal élte le. Találkozásainkon a betegtársakról, az orvosokról, a kórházi állapotokról beszélt, arról, hogy mit kellene csinálni a korszerűsítés érdekében. Nem sok pénzzel, csak több odafigyeléssel. Nagyon hitt az odafigyelésben. Ilyen volt. Emlékezzünk rá!
Szente Ferenc
