Kedves Válas György Úr!
A tudomány önmagában nem érték, csak egy – persze nagyon fontos – út a világ megismeréséhez.
Az a bűn, ha valaki el akarja hitetni valamiről, hogy tudományos, miközben nem tartja be annak szabályait, és az is bűn, ha a tudós – és nem a tudomány, hiszen annak megvannak a szabályai – tovább akar terpeszkedni, mint amit be lehet fogni a tudomány szabályrendszerével. A könyvtárban azonban lehet jelezni, hogy egy munka betartja-e a tudomány szabályait, vagy sem, és ennek tudatában adja át a használók számára. (Hivatkozhatnék Schmitt Pál dolgozatára, ott is objektíven megítélhető, hogy a szabályrendszert betartotta-e vagy sem.)
Az is bűn, ha valaki egy paradigmát tart csak tudománynak, és minden mást tudománytalannak bélyegez. Persze aki kutat, bizonyít, és törekszik a saját szabályrendszerét egyetemessé tenni, a saját világlátását látja a legtökéletesebbnek, de félő, hogy aki csak kalapácsot tud használni, mindent szegnek néz.
Nincs olyan ember, aki tökéleteset tud alkotni. Legföljebb az óriás elődök válláról messzebb lát el, de tuti, hogy mindig lesz a látótérben olyan tereptárgy, ami kitakar valami lényeges dolgot, mindig lesz a szemnek fogyatékossága – hogy az agyról már ne is beszéljünk ;) –, és emiatt hiába van lehetőség messzire látni, ez csak lehetőség marad.
A könyvtárnak feladata a tökéletlen szemek által felfedezett, a tereptárgyak által kitakart világlátásokat összegezni, osztályozni, csoportosítani, és közvetíteni. Ezért állandóan a szemünk előtt kell, hogy lebegjen az indiai tanmese, ami a valóság megismerését ahhoz hasonlítja, mint amikor a vakok az elefántot próbálják egy-egy részének megtapogatásával leírni.
(Egyik változata itt olvasható: http://www.facebook.com/note.php?note_id=194400217258867)
Röviden összefoglalva: úgy gondolom, hogy a világ könyvtári rendszereinek összessége kell, hogy tárolja legalább egy példányban valamennyi emberi gondolatot, ami dokumentumokban megjelent.
Üdvözlettel:
Budai László
