Tisztelt Lista!
Egy ideje már ritkán szólok hozzá a diskurzusokhoz, inkább "olvasó" vagyok, majd ha kellő tudásanyag, tapasztalat, és releváns vélemény gyűlik össze bennem - hozzávetőlegesen tíz év múlva - , úgy fogok gyakrabban írni.
Ez esetben kivételt tennék.
Régi mániám a szabványosítás, és kedvenc témám a hivatkozás. Előbbi azért, mert vitának helye nincs, nincs "szerintem", "én úgy érzem", "úgy hiszem", és hasonló ködös-ezotérikus fogalmak, szubjektív zűrzavarának, ez pusztán veszekedések forrása lehet.
Egy jó szabványban kerek perec definiálva vannak a "sarokkövek", melyektől eltérni nem lehet, több helyes, alternatív lehetőséget ajánl (és íme itt a minimális szubjektivitás lehetősége - de ez még kezelhető szint, épp hogy kompromisszumra, mérlegelésre nevel-tanít.
Egy szabványt írjon szaktekintély, vagy szaktekintélyek hada, segítse az értelmezését, a gyakorlati életben meg majd mi örömmel használjuk, forgatjuk.
Csendben figyelem a változást, és íme a fény az alagút végén felsejlik.
Minden tudományterületnek, folyóiratnak, szerkesztőségnek, kézikönyvnek más a hivatkozási stílusa, és valahogy mindenki meg van győződve arról, hogy az övé a legjobb. Adott területen elképzelhető, de univerzálisan?
Alapjában véve humán és reál területek más gondolkodásmódot tartanak szem előtt, talán ez is lehet a különbség oka.
Viszont felvetődik a kérdés: létezhet-e mindenkinek megfelelő, nagy veszteség nélkül megfelelő egyetemes hivatkozási stílus?
A magam részéről a lábjegyzetes hivatkozást preferálom, a szövegközi és a végjegyzetes megbontja a szöveg kohézióját, nem beszélve az egyéb végjegyzetekről, melyekért állandó jelleggel lapozgatni kell vagy a fejezet, vagy a könyv végére, ami fárasztó, megterhelő, és "kiugrasztja" az embert a gondolati fonálból.
Annak idején - immár több, mint tíz éve - gólyaként kutatásmódszertan óránkon azt a tanácsot kaptuk, hogy válasszunk ki egy hivatkozási stílust, és utána ahhoz ragaszkodjunk három évig, ezáltal jól be is gyakoroljuk szakdolgozatra.
Az általam választott rendszer további előnye, hogy oldalra, vagy oldaltól-oldalig pontosan hivatkozik egy szövegrészletre, tehát a tényleges és teljes visszakövethetőség biztosított, ellentétben például a szerző-évszám rendszerrel, ahol csak az adott mű, és nem az adott szövegrészlet kereshető vissza.
Megvallom őszintén, ez nekem roppant fontos, mivel az én memóriám is romlik, így pedig a "hol is olvastam?" déja vu érzés könnyebben feloldható - ha írtam valami hosszabb beadandót, és azzal kapcsolatos volt.
Kerestem már vissza így könyvet többször is, aminek csak a borítójára emlékeztem, meg arra, hogy milyen tárgy kapcsán kellett olvasni, és lám: ott volt a beadandóban feketén-fehéren.
Arra már nem, hogy az adott fejezet, amit kerestem, éppen abban volt.
A lábjegyzet száma nem tolakodik bele a szövegbe, ha akarom megnézem, ha nem nem, ellentétben a (Kovács-Tóth:1999) szerző-évszám rendszerrel.
Az pedig, hogy a vezetéknevet kiskapitálissal szedjük, vagy dőlten, vagy félkövéren, szerintem már kákán a csomót keresés.
Egy szóval várnám a kollégák véleményét, ők mit tartanak jónak, és miért. Amint módom van rá, kinyit a szakkönyvtár, az angol kiadást megnézem, és várom a magyar fordítását, és értelmezését is - ha van rá igény.
