Tisztelt Kollégák!
A nyilt hozzáférésnek tényleg csak örülni lehetne.
A publikálást illetően van néhány zöldfülű kérdésem:
A folyóiratoknál hogyan fog érvényesülni a minőségi szelekció,
ha kvázi vállalatok részeivé alakulnak?
Hogyan marad meg a szakmai tekintélyük, elfogulatlanságuk?
Hogyan tudnak majd publikálni az intézményi hátteret nem élvező,
független kutatók (independent scholars)
a társadalomtudományokban és a humaniórákban?
Ha egy-egy egyetemen vagy kutatóintézeten belül történik a közlemény alkalmasnak minősítése,
akkor nem érvényesülnek-e beterjesebb pl. famulus szempontok
szemben a távoli kritikus, érzelmileg függetlenebb,
tudomány szabályai szerinti könyörtelen elbírálással?
Ha bárki bármikor bámihez hozzáférhet majd,
akkor egyáltalán mi értelme lesz az egyes folyóratokhoz társítani a közleményeket,
mért kell fennmaradni akkor a szakfolyóiratoknak?
Nem elég szakcsoportokba rendezni, szakozni a közleményeket,
és feltenni a világhálóra?
A tudomány kritikus függetlensége miként szavatolható?
Eddig is próbáltak már külső szaktekintélyeket cégek titokban lefizetni.
(Nevezhetnénk ezt ösztöndíjnak is?)
Pl. egy Hans Eysenck nevű pszichológus rendszeres pénzeket kapott egy dohánygyártól,
hogy elhintse, a tüdőrákot nem is annyira a dohányzás, mint a depresszió okozza.
Vagy bizonyos amerikai fizikusokat azért pénzeltek nagyvállalatok,
hogy a környezetszennyezés mértékével kapcsolatban
szkeptikus álláspontot képviseljenek,
Pl. Robert Jastrow, Bill Nierenberg stb.
Mondhatják nekem megint lakonikusan a jártasságban megőszült és a lelkes üde kollegák,
hogy megint mindent félreértek, kiforgatok,
de szerintem a tudománynak, a tudás létrehozásának nagyrészt a hagyományos európai céhes modellek alapján
és kevésbé az amerikanizált vállalati / üzleti alapokon kellene szerveződnie ezután is.
Üdv.:
NpL
(sozial freischwebende)
A nyilt hozzáférésnek tényleg csak örülni lehetne.
A publikálást illetően van néhány zöldfülű kérdésem:
A folyóiratoknál hogyan fog érvényesülni a minőségi szelekció,
ha kvázi vállalatok részeivé alakulnak?
Hogyan marad meg a szakmai tekintélyük, elfogulatlanságuk?
Hogyan tudnak majd publikálni az intézményi hátteret nem élvező,
független kutatók (independent scholars)
a társadalomtudományokban és a humaniórákban?
Ha egy-egy egyetemen vagy kutatóintézeten belül történik a közlemény alkalmasnak minősítése,
akkor nem érvényesülnek-e beterjesebb pl. famulus szempontok
szemben a távoli kritikus, érzelmileg függetlenebb,
tudomány szabályai szerinti könyörtelen elbírálással?
Ha bárki bármikor bámihez hozzáférhet majd,
akkor egyáltalán mi értelme lesz az egyes folyóratokhoz társítani a közleményeket,
mért kell fennmaradni akkor a szakfolyóiratoknak?
Nem elég szakcsoportokba rendezni, szakozni a közleményeket,
és feltenni a világhálóra?
A tudomány kritikus függetlensége miként szavatolható?
Eddig is próbáltak már külső szaktekintélyeket cégek titokban lefizetni.
(Nevezhetnénk ezt ösztöndíjnak is?)
Pl. egy Hans Eysenck nevű pszichológus rendszeres pénzeket kapott egy dohánygyártól,
hogy elhintse, a tüdőrákot nem is annyira a dohányzás, mint a depresszió okozza.
Vagy bizonyos amerikai fizikusokat azért pénzeltek nagyvállalatok,
hogy a környezetszennyezés mértékével kapcsolatban
szkeptikus álláspontot képviseljenek,
Pl. Robert Jastrow, Bill Nierenberg stb.
Mondhatják nekem megint lakonikusan a jártasságban megőszült és a lelkes üde kollegák,
hogy megint mindent félreértek, kiforgatok,
de szerintem a tudománynak, a tudás létrehozásának nagyrészt a hagyományos európai céhes modellek alapján
és kevésbé az amerikanizált vállalati / üzleti alapokon kellene szerveződnie ezután is.
Üdv.:
NpL
(sozial freischwebende)
