[KATALIST] Viharban a magyar?

Egy olyan (meghasonult[?]) társadalmi közegben, egy olyan ingadozó, ki nem dolgozott, minden eddigi kudarcokat, minden eddigi sikereket fel nem dolgozó, fel nem vállaló, széles társadalmi rétegek érdekeit figyelmen kívül hagyó, saját és ráerőltetett elképzelései között vergődő politikai-gazdasági konfigurációban, amelyben elhallgat(tat)ott, visszafojtott, kimondani nem mert, ki nem beszélt kérdések feszülnek egymásnak, nem csoda, hogy ilyesmikről vitatkozunk itthon-otthon, kint és bent, hozzá- és hozzá nem értők.

Kérdések, melyekre mindig csak rossz válaszokat, fél megoldásokat találtunk, melyeket amúgy Isten igazából talán soha sem akartunk teljesen tisztán látni, teljesen megoldani, mert mindig, mindenfelől, talán jól jött, hogy acsarkodva előkaphatjuk szellemiségünk bugyraiból, és ujjal mutogathatunk egymásra. Ezt tesszük évtizedek, évszázadok óta. Nem kiabáltuk ki eléggé fájdalmainkat. Nem szisszentünk fel eléggé sérelmeinkre. Bizonyára elég fájdalmat okoztunk mi is másoknak... Sértettünk meg mi is másokat elégszer, melyekért mi sem kértünk bocsánatot a mai napig sem.

Ezért nem tudjuk, nem merjük eldönteni, hogy kik vállalhatók kultúránkból. De végül is mindazokat, akiket szeretünk vagy nem szeretünk, követünk vagy nem követünk, politikailag megítéljük vagy elítéljük, – mindazokat tehát – mi termeltük ki magunkból. Ők azok, akik, a mi, valamikori hangosan vállalt, vagy nem vállalt (élet)érzéseinknek adtak hangot..., de hangot adtak.

A „Nem kell!", „Megvetendő", „Kiselejtezendő" című bélyegzőinket alkotók ezreire, tízezreire – s talán még nagyobb nagyságrendjeire üthetjük rá a legrégibb koroktól napjainkig... attól még a miénk maradnak ők hazai és nemzetközi szinten egyaránt. Kultúránk, civilizációnk szerves részei ők.

Miért nem kaphatnának helyet könyvtáraink polcain ők?  Miért nem említhetődnének meg az irodalomoktatás bizonyos – akár középiskolai (hiszen sokan csak ennyivel maradnak) – szintjén.

Csak azért, hogy felejtődjenek el...?!

Csak azért, hogy majd valakik újból, önbüszkélkedő módon kitermeljék az esetleges ordas nézeteket, abban a boldog tudatban, hogy az a sajátjuk...?!

Csak azért, hogy a történelem ismételhesse minduntalan magát...?!

Csak azért, hogy minduntalan ismételhessük magunk?!

Anélkül, hogy egyáltalán olvasnánk is őket, "mérvadó" ítészek nyomán letörölhetjük őket a magyar és egyetemes irodalom lapjairól, rangsorolhatjuk őket, illethetjük ilyen-olyan (fél)igaz jelzőkkel...

Ettől mi jobbak leszünk...?!

 

 

Kell ez nekünk?!

Én nem szívesen vennék részt ebben!

 

Róth András Lajos könyvtárôr
Haáz Rezsô Múzeum Tudományos Könyvtára
Székelyudvarhely