Tisztelt Kollégák!
A könyvtári rendszerek igazi problémái nem abból adódnak, hogy melyik adaptálható könnyebben van nehezebben.
Ha vannak e téren megbízható összehasonlító elemzések, akkor ezekre célszerű támaszkodni, természetesen tiszteletben tartva az egyes rendszerekhez hozzászokott rokonszenves alkalmazók véleményeit.
Minden ismertebb könyvtári rendszernek több száz alkalmazása van, és akik ezeket használják, többnyire elégedettek a sajátjukkal, és erre bizonyára sok jó okuk van.
Az alábbi problémákon mindez sajnos nem segít.
1.
A könyvtári rendszerek tendereit alkalmazói (könyvtári, levéltári, múzeumi) részről többnyire közép- és alsóvezetői szinteken fogalmazzák meg. Akik igazán értenek az egészen rejtett részletekhez, éppen azokat nehéz bevonni a tendereztetésbe: a könyvtári bibliográfiai, a levéltári anyag- és a múzeumi tárgyleírások, valamint a tartalmi feltárás szerény, tapasztalt mestereit. Bármily különösen is hangzik, a nagyon mély hozzáértésük miatt éppen abban nincs gyakorlatuk, hogy általánosabb szinten, a tender adta kacifántos követelmények szerint fogalmazzák meg az igényeiket, és ezért vezetőik nem bajlódnak azzal, hogy beletanuljanak a tenderkészítés rövid, határidős szakasza alatt.
Ráadásul sokszor dominánsan informatikusokkal fogalmaztatják meg a tendereket, velük íratják le az adatelemek kívánt szerkezetét, akik ugyan kérdezgetik a pórnépet, de köztünk szólva – tisztelet a kivételnek – nincsenek nagy véleményen a könyvtári világról.
Ezért egy tenderben olykor nagyon fontos, nagyon speciális részletek elsikkadhatnak, de a használat emberi-ergonómiai minősége éppen ezeken a részleteken múlik. Ezért mindig csak az alkalmazásba vétel után derül ki, hogy bizonyos mélységen túl bizony mégsem elég felhasználóbarát a megvalósítás.
Egy jó tendert valójában csak az után lehetne megírni, hogy a megvásárolt rendszer adaptációján a könyvtárban már túlestek.
2.
De még ha ez nem is lenne így, és a tenderben tökéletesen fogalmazzák meg az igényeket, a szállító nagy szoftverházak gyakorlatilag a csillagos eget is megígérik, és az alkalmazónak a kínált, számára vadi új rendszer részletes gyakorlati ismeretének hiányában nincs igazán rálátása arra, hogy hol beszélnek lyukat a hasába. Ezen nem segítenek a röpke vizitek olyan alkalmazóknál, akik az adott rendszert már használják.
3.
A fenti helyzet persze természetes, semmi se tökéletes. A derék szoftverházak is igyekszenek fejlődni, és folyamatosan jelennek meg az új verziók.
Éppen ezeknek a követésére az alkalmazók részéről nem szok pénz lenni!
Pedig ezeknek a továbbfejlesztett változatoknak az adaptálása okozna a felhasználóknak sokkal kisebb erőfeszítést, mint egy teljesen más, számukra ismeretlen könyvtári rendszer megvásárlása. A meglévővel szerzett tapasztalatok ugyanis hasznosíthatók az újverziók adaptálásakor, de hasznosíthatatlanok egy teljesen más szoftver esetén.
Így áll elő például az a helyzet, hogy az Amicus jelenlegi legfejlettebb változata minőségében és képességeiben már fényévnyi távolságra van attól a változattól, melyet az OSZK megvett, de beszerzése lényegében kilátástalannak bizonyult. Ezért nem lehet az OSZK-ban az on-line katalógusban tezauruszt használni, mert a régi nem tudta, új meg (még) nincs.
4.
Ráadásul a nagy szoftverházak Magyarországra kihelyezett részlegei valójában alulméretezettek. Ha meg csak a külföldi központtal lehet kapcsolatot tartani, az még rosszabb. A néhány (olykor csak egyetlen) programozó (a vezető beosztású dolgozókon kívül) beletanul a rendszerbe, majd továbbáll. Volt olyan tapasztalatom új alkalmazásba vételkor, hogy egy nagyon dicsért, tekintélyes könyvtári rendszerben használhatatlan módon adaptálta a szoftverház magyar programozója például a tezauruszmodult, és a dolog úgy is maradt…
Ez alól kivétel az a néhány könyvtári rendszer, mely szőröstül-bőröstül hazai, ha tetszik nemzeti termék. Kicsik, szerények, de szépek és jók. Itt a helye, hogy név szerint említsem Stiegelmaier István SRLib, és az MTA SZTAKI HunTéka rendszerét, hogy büszkébben dobogjon a honfi szív. Van más is, de én csak ezt a kettőt ismertem meg.
5.
Ami az ALEPH-et konkrétan illeti: annak a változatnak a tezauruszkezelője például, amelyet én ismertem meg, olyan nehézkes, annyi lépésben kell kattintgatni, hogy nincs az a józan, saját jól felfogott érdekei szerint cselekvő (főleg mezei, laikus) felhasználó, amelyik kezelni akarná. Hogy ennek az-e az oka, hogy nem is lehetne jobbat adaptálni, vagy az, hogy nem lehetett elérni egy megfelelő adaptációt, jobb, ha nem tudom.
Így születnek aztán meg azok a sommás, keresztényi alázatról, mély szakmai bölcsességről és tárgyilagosságról tanúskodó ítéletek, hogy teszem azt a tezauruszok semmit sem érnek, elég az egyszerű böngésző keresés, vagy a bibliográfiai leírás teljességére nincs is szükség, lehet mindent sokkal egyszerűbben, ripsz-ropsz csinálni, á la Dublin Core alapváltozata…
Meg hát olcsóbban, és ez nem kis kísértése az ördögnek. Pedig az is régi magyar felismerés, hogy olcsó húsnak híg a leve. A tervezésbe való befektetés egy jobb kialakítás érdekében összehasonlíthatatlanul olcsóbb, mint egy ergonómiailag rossz rendszerrel évtizedeken keresztül kínlódni. (Ezt a mondatot kéretik aláhúzva félkövéren olvasni…)
Az ALEPH esetében (lehet, hogy nem minden telepített változatában) bizonyos karakterek keresésbeli használhatóságának tiltottsága miatt ugyancsak eszméletlenül nyakatekerten lehet például az ETO jelzetek kétoldali csonkolásával keresni. Prókné Palik Mária e tárgyban tett heroikus erőfeszítései, ahogy ezt mégis meg tudta oldani, beszédesek.
6.
Tény, hogy az adaptáció során a kapcsolattartások a részletkérdésekben a szoftverházak konkrét adaptációs munkáival megbízott, túlterhelt programozóival olykor bizony nagyon nehézkesek, nyögve nyelősek. E házak vezető beosztású dolgozói mind nagyon kedves, művelt, hozzáértő és készséges szakemberek, de ez ezen nem segít. Ez ügyben most nem kívánok példaként egyetlen rendszer sem emlegetni, de mindenki megnyugodhat: több évszázados szakmai pályafutásom közben nem csak egy ilyen esetet tapasztaltam, nem csak egyetlen rendszer esetében.
Ungváry Rudolf
