Tisztelt Listatagok, kedves Kollégák!
Dr. Somkuti Gabriella megbízásából teszem közzé hozzászólását.
Üdvözlettel:
Haraszti Pálné
Kedves Kollégák!
Alább közölt gondolataimat még akkor rögzítettem, amikor először hallottam az OSZK új elhelyezéséről folyó vitáról.
Valóban aktuális a nemzeti könyvtár számára egy új, korszerű épület emelése. Nem az előző nemzedékek hibája, hogy egy alkalmatlan épületbe kényszerítették bele az OSZK-t.
Mi, akik már az ötvenes években is könyvtárosok voltunk, nagyon jól emlékszünk arra, hogy a Budavári Palota nem alternatíva volt, hanem a párt és a kormány által felkínált egyetlen lehetőség. És személy szerint arra az emberfeletti küzdelemre is nagyon jól emlékszem, amivel Sebestyén Géza (akkori főigazgató-helyettes) az alkalmatlan épületet könyvtári célra alkalmassá igyekezett tenni. (Hadd említsem meg segítőtársait ebben a küzdelemben: Tombor Tibort, Farkas Lászlót és a könyvtár tervezőmérnökét, Havasy Pált.)
Hányszor kellett például a miniszteriális elvtársaknak elmagyarázni, hogy a Telelift nem luxus, hanem az épület adottságai miatt nélkülözhetetlen eszköz! Bízom benne, hogy ma más időket élünk, s ez a vita is hozzájárul majd ahhoz, hogy valamikor egy korszerű, a 21. század igényeinek megfelelő nemzeti könyvtárunk lesz.
Sajnos nem állt módomban a vita valamennyi résztvevőjének véleményét megismernem. Úgy látom, hogy ma már nem annyira az épület mibenlétéről, mint inkább a digitális könyvtár jövőjéről, funkciójáról, szükségleteiről és feladatairól van szó. És ez így van jól. Előbb a funkció, azután az elhelyezés.
Engedjék meg a kedves Kollégák, hogy márciusban leírt gondolataimat változatlan formában mégis közzétegyem, egy nagyon régi OSZK-s és egy könyvtártörténész szemszögéből. Talán nem lesz érdektelen.
Budapest, 2011. március
A huszadik század második felében a könyvtárépítéssel foglalkozó szakemberek körében általános volt az a nézet, hogy a könyvtárakat ötven évre kell tervezni és építeni. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az állomány és az adminisztráció növekedését úgy kell prognosztizálni, hogy azok legalább ötven évig elférjenek az épület falai között. A könyvtárak ötven évenkénti újraépítése, vagy legalábbis új, nagyobb épületbe való költöztetése azonban csak ritka, szerencsés esetekben valósult meg. Helyettük átmeneti megoldásokat alkalmaztak: a könyvtárak és munkahelyek egyre zsúfoltabbak lettek, a növekvő állomány egyre újabb belső tereket foglalt el. A tömör raktározás feltalálása és bevezetése valamit enyhített a helyzeten, már ahol az épületek statikai viszonyai ezt a megoldást egyáltalán lehetővé tették. Elérkezett az épületek bővítésének, majd pótraktárak építésének az ideje. Sok könyvtár állományának egyes részei – nyilván a kevésbé használt anyag – távoli pótraktárakba került, ahonnan nehézkes és lassú volt a kiszolgálás.
Erre a felvázolt folyamatra jó példa nemzeti könyvtárunk, az Országos Széchényi Könyvtár, amelyik 1985-ben, a várba költözés előtt több mint tíz telephelyen működött és voltak beládázott állományrészei is a keszthelyi kastélyban. Valóságos csoda, hogy a Széchényi Könyvtár közel 150 évig (1847 és 1985 között) képes volt fennmaradni és működni a Nemzeti Múzeum falai között, többé-kevésbé mindig megfelelve a változó korok változó igényeinek.
Az új épület reményét a második világháború utáni újjáépítés korszaka csillantotta fel. Amikor a Várnegyed, különösen a volt királyi palota újjáépítése és hasznosítása körül zajlott vitákban elhangzott a jelszó: „Legyen a vár a kultúra vára!” – az elgondolás általános tetszéssel találkozott. Kormányzati negyed helyett kulturális negyed – ezt a kormányzati döntést az egész ország lelkesülten fogadta. Mindenki egyetértett azzal, hogy a budavári palota a nemzet kulturális értékeit fogadja magába és múzeumok kiállítótermeiben tárja mindenki számára elérhetővé. És mivel a Széchényi Könyvtár gondjai közismertek voltak, kézenfekvő volt az elgondolás, hogy a nemzet írott és nyomtatott szellemi értékeinek őrzőhelye, a hazai tudományos oktatás egyik fellegvára szintén a budavári palota-együttesben nyerje el új otthonát. A könyvtár esetében ez a történelmi folyamatosság helyreállítását is jelentette: a könyvtár oda költözik vissza, ahol valaha Mátyás király híres könyvtára, a Corvina állott. Szerencsésebb nemzeteknél a királyi könyvtárból fejlődött ki nemzeti könyvtár, – Magyarország sajnos nem ezek közé tartozott. De a Széchényi Könyvtár mégis méltán tekinthette magát a Corvin Könyvtár utódának, hiszen mind alapításuk célja, mind az ország életében betöltött központi szerepük lényegében, ha nem is azonos, de igen hasonló volt.
A könyvtári szakemberek már kezdetben is jól tudták, hogy a palota-együttes F-épülete könyvtári célra nem igazán alkalmas. De nem volt más választás: vagy ezt kellett elfogadni, vagy újra több évtizedig várni. Végül is egy ragyogó ötlet tette az épületet alkalmassá egy könyvtár számára: a két hatalmas, belső díszudvar beépítése és ott a toronyraktárak létrehozása megoldotta a raktári férőhely problémáját.
A Széchényi Könyvtár várbeli működése óta már több mint egy negyed évszázad telt el és a gondok már újra jelentkeztek. Nemcsak a raktári férőhely fogyott el, de az is kérdésessé vált, megfelel-e az épület egy korszerű könyvtár igényeinek, a XXI. század kihívásainak? Nem lenne-e célszerűbb egy új, modern könyvtár építése, felruházva az új technikai eszközökkel és lehetőleg egy olyan helyen, ahol bővítésre is van lehetőség? A feltett kérdésre igenlő választ adnánk, jól tudva ugyanakkor, hogy az ország jelenlegi helyzetében egy új, nagyszabású könyvtári épület emelése csak egy távolabbi jövőben képzelhető el.
Felvetődik azonban egy második kérdés is: mi legyen a Széchényi Könyvtár jelenlegi épületével? Veszni hagyni az átalakítás hatalmas költségét, újabb milliárdokat ölni egy másfajta igények szerinti átalakításba? Nem, ekkora őrültséget nem szabad elkövetni.
A megoldás végtelenül egyszerű: a Könyvtár történeti különgyűjteményei maradjanak továbbra is a Budavári Palotában, ez a hely biztosítja számukra azt a történelmi környezetet, amit a nemzet szellemi kincsei megérdemelnek. Ezek a különgyűjtemények a Kézirattár, a Régi Nyomtatványok Tára, a Színháztörténeti Tár, a Zeneműtár, a Plakát- és Kisnyomtatványtár, a Térképtár, és a folyóirat- és hírlapállományból egy újra visszaállított Hírlaptár, talán az 1867-es határidőig.
Ha a modern könyvek részlegét egy új épületbe vinnék át, a különgyűjteményeknek bőven volna helyük a gyarapodásra. E gyűjtemények elsősorban a kutatókat érdeklik, tehát használatuk sem tömeges méretű. Jelenleg is külön olvasóterme van valamennyi különgyűjteménynek, így a könyvek két nagy olvasóterme is felszabadul s kiállítási terek céljait szolgálhatja.
A kiállítások anyagának zömét egyébként is a különgyűjtemények szolgáltatják. Megnövekedett kiállítási terek alkalmat adnának állandó kiállítások létrehozására, pl. az írás története, a könyv története, a magyar irodalom története stb. (A lipcsei Deutsche Bücherei-ben például állandó írás-, nyomda- és könyvtörténeti kiállítás van.)
A Zeneműtár és a Színháztörténeti Tár anyagára támaszkodva zenei és színjátszói tevékenység, előadássorozatok is elképzelhetőek. Továbbra is itt nyílna lehetőség ünnepségek, konferenciák megrendezésére. Az épületnek mind külső megjelenése, mind belső kialakítása s nem utolsósorban a palota-együttes páratlan fekvése olyan történelmi miliőt biztosítanak, mely méltó kerete kulturális örökségünk egyik legbecsesebb részének.
Az új könyvtári épület fogadná magába a modern könyv- és periodika anyagát, az elválasztás időhatárát gondos mérlegeléssel megszabva. Idekerülne a Könyvtári Intézet, a Magyar Elektronikus Könyvtár, az országos könyvtári szolgáltatások együttese.
A nemzeti könyvtárak ilyen kettéválasztására külföldön is találunk példákat.
Megítélésem szerint egy új, korszerű nemzeti könyvtár építése nem megalománia, hanem egy új korszak jogos igényére adott válasz. A lágymányosi egyetemi campus környezete alkalmas lehet egy ilyen új épület befogadására.
Üdvözlettel:
Somkuti Gabriella
az OSZK egy régi munkatársa
könyvtártörténész
Bibliothecarius Emeritus
