"Szószóló (Vérpiros rózsák és próféta versek. Bp., 1943) : Horváth József (Pécs) (A címlap fonákjáról)."
Innentől aztán még izgatottabb lettem, hiszen én ezt a címet valahonnan ismertem. Aztán rájöttem: Csorba Győző mesélt a kötetről az A város oldalában c. beszélgetőkötetben. És ezt már el lehet érni a DIA-n.
Szombati pihentetőül majd a levél végén "becopyzom" a szórakoztató visszaemlékezés-részletet, kiemelve a Vérvörös rózsákról szóló mondatokat, de aki nem akarja végigolvasni az egyáltalán nem mulatságos korról szóló mulattató emlékezést, annak idemásolom az inkriminált részt:
"Szerepelt aztán valaki, aki Amerikából jött vissza még előbb, és nekem adott egy kötetet, amit Amerikában adott ki a saját költségén. Ennek a kötetnek az volt a címe, hogy Vérpiros rózsák avagy próféta versek. Roppant dilettáns volt."
Most már tehát minden világos Szószólóval kapcsolatban: Gulyás Pál - hála neki - összekötötte Péccsel és Csorbával ezt az álnevet. És már az is világos, hogy miért éppen a pécsi László-nyomda nyomta "címlapot".
És most már az is világos, milyen buta vagyok: hiszen a "címlapon", ami tkp. a borító, ott áll: "Felelős szerző és kiadó: Horváth József". Mellesleg: de jó is, hogy nem vettem észre elsőre! Így legalább megfejthettem Szószóló pécsi kapcsolatait.
Ezek után már csak annyit kell kideríteni, kinek van igaza: Csorba egy kicsit másképpen adja meg a címet (és helyett avagy), és a kiadási helyet. (Gulyásnál Budapest, 1943., Csorbánál pedig Amerika, év nélkül). Az a baj, hogy Csorba könyvtárában (remélem, csak még) nem találtam meg a kötetet, az Internet pedig "nem tud róla" semmit. Aki tehát előbb megtalálja, kérem, írja meg, mikor és hol adták ki ezt a könyvet.
Elnézést kérek, hogy előbb szóltam, aztán gondolkodtam, de így talán a Katalistet is szórakoztathatom Csorba anekdotáival.
Köszönet a Katalist segítségéért, ha nem írok ide, talán belenyugodtam volna, nem tudom, ki az a Szószóló.
Éljen a Katalist!
Pintér László
És akkor jöjjön a Csorba idézet, mert Szószóló alias Horváth József megismerése így lesz teljes:
(Csorba Győző: A város oldalában. Pécs : Jelenkor, 1991. p. 87-90. ;
http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000275&secId=0000026348&mainContent=true&mode=html )
"... a kommunista párt kezdeményezésére 1945-ben, ha jól emlékszem, újra elkezdett mozgolódni a pécsi értelmiség. 1945-ben meghívtak néhányunkat a kommunista párt megyei bizottságára, ami akkor az egykori vitézi székházban, a Rákóczi úton egy kis tornyos házban volt. A társaság már magában véve is valamiféle csoda volt. Mert ott megjelentek olyan figurák, akiknek csak a szándékuk volt irodalmi, de tehetségük egyáltalán nem. Főként ezek óriási lendülettel akarták, hogy legyen Pécsett valamilyen íróegylet. Akkor mi ennek a pártbizottsági unszolásnak a hatására összeültünk, és először csak egy nagyon laza csoportot alakítottunk. Ez volt az Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezete. Ehhez hasonló az én tudomásom szerint az országban sehol másutt nem volt. Az Írók, Művészek, Tudósok Szabad Szakszervezete elnevezés is mutatja, hogy ennek a szervezetnek három csoportja volt; a tudósok csoportját Bálint Péter kutató orvos vezette, a képzőművészekét Martyn Ferenc, az írókét pedig én. Főtitkárunk Lissák Kálmán biológus, egyetemi tanár volt. Az írók esetében meglehetősen groteszkül jártunk el, mert tagokat úgy is toboroztunk, hogy az újságban közzétettük: aki írónak érzi magát, annak köztünk a helye. Ez példátlanul liberális és vakmerő módszer volt. Az lett az eredménye, hogy felhívásunkra jött mindenki, akinek valaha is toll volt a kezében. Talán mondanom sem kell, hogy a biztatásra roppant sokan vélték magukat írónak. Azt hiszem, azt sem kell mondanom, hogy még a fele sem volt az. Mindenesetre a szervezetnek ez a tagozata megszületett, és a működése ehhez az időszakhoz köthető. Egy szabad társulásra gondolj, amely tulajdonképpen nem azért volt jó, mert nagyszerű remekműveket hozott létre, hanem azért, mert itt a tehetségesek is láthatták egymást. [...]
[...] Mivel itt anekdotákat vársz, el tudok már a kezdeti időkről mondani egynéhányat. Az volt a program, hogy mindenki fölolvasta a legújabb alkotását. Elsősorban a dilettánsok szerettek felolvasni. Egyikük saját magát úgy hívta, hogy vőfélyköltő. Az akkori szokások szerint járta a környékbeli falvakat, és a lakodalmakon a maga gyártotta rigmusokat szavalta. Neki volt egy verse, aminek két sora így szólt: „Egy szép tavaszi reggelen, / sétáltam künn a tengeren”. Már nem is tudom, melyikünk, Galsai volt-e vagy én, mindenesetre mondtuk neki, mikor a véleményünket kérdezte, hogy azért kicsit furcsa, hogy a tengeren sétál ő. Azt felelte, hogy biztosan azért furcsálljuk, mert nem tudjuk elképzelni. Ezt el kell képzelni, csakis úgy lehet megérteni. Megmagyarázta nekünk, persze, elfogadtuk.
Ebben az egész társaságban és az összejövetelekben a kényes pont Galsai Pongrác volt. Abban az évben érettségizett, és mindjárt eljött közénk, nyáron. Ő az ilyen dolgokat nem bírta ki nevetés, sőt röhögés nélkül. Szinte fulladozott, amikor ilyeneket hallott. A tucatdélutánokon rengeteg humoros dolog esett. Egy Kő Kálmán nevű „író” képviselte a merev, pártos és az ő véleménye szerinti igazi irodalmat. Hogyha valaki egy kicsit is humorizálni próbált, akkor ő keményen rászólt az illetőre, és rendre utasította. Megtörtént egyszer, hogy valami ilyen elszólás miatt Galsai elkezdett nevetni, és úgy nevetett, hogy nem bírt megállni, és Kő Kálmán sztentori hangon rákiabált: „Öcsi, mars ki!” Nekem igazságot kellett tennem kettejük között, hogy Galsai marsoljon ki vagy ne. Szigorú hangon megmagyaráztam nekik, hogy itt nem lehet így beszélni. De úgy se lehet viselkedni, mint Galsai. Mind a kettő fegyelmezze magát, ha itt ül. Ennek Galsai részéről az volt a következménye, hogy legközelebb egy nagy újsággal jött, és azt maga elé tartotta, ha rájött a röhögés. Az újság elég gyakran reszketett.
Megjelent közöttünk például egy vasúti ember, nem tudom, hogy mi volt a becsületes foglalkozása, egy munkás, mozdonyösszekapcsoló vagy mi lehetett. Ez felolvasott egy verset. Rím nélkül csinálta meg a verset, egyébként is teljesen szétszaladt a szöveg, ami úgy, rím nélkül még mulatságosabban hatott. Mondtuk neki finoman, hogy rímet is jó volna beletenni ide-oda. Nagy lelkesen hálálkodott: „Köszönöm, kortársak, ezt még nekem eddig senki sem mondta. Én most sokat tanultam.” Kortársnak neveztük egymást, mert nehezen lehetett eldönteni, hogy kije is vagyunk a másiknak. Ez az elnevezés később is megmaradt. Volt köztünk párttag, volt pártonkívüli, volt olyan is, aki valósággal dicsekedett avval, hogy ő a kaszás-keresztesek pártjában működött. Ez valamilyen paraszt-nyilaskeresztes párt volt. Szóval még maradt a 45-ös ideológiai zűrzavarból jó nagy adag itt Pécsett is, ahol pedig viszonylag rövid ideig tartott a Szálasi-korszak. 44 március 19-én vonultak be a németek, október 15-én volt a hatalomátvétel. Pécsett viszont már néhány hét múlva itt voltak az oroszok, megalakult az új kormány. Mindenesetre ez a dilettáns társaság állandóan sürgette, hogy csináljunk egy irodalmi felolvasódélutánt a számukra.
Ennek a háznak, ahol székeltünk, volt egy nagyobb terme. Elhatároztuk, hogy ebben a teremben külön csinálunk egy műsort az ordítóan dilettánsok számára. Ezen szerepelt Kő Kálmán, aki az egyik legvonalasabb figurája volt az akkori irodalomnak; szerepelt egy Toszenberger Béla nevű ember, aki magát később Tárja Bélára magyarosította. Szerepelt egy Tillai Ernő nevű fiatalember. Ő kivétel volt: nem volt tehetségtelen, csak egészen fiatal és kezdő. Egyébként azonos azzal a Tillai Ernővel, aki most mint építész és fotós ténykedik. Szerepelt a vőfélyköltő, akit említettem már, és akiről az él bennem, hogy nem vetette le a télikabátját sem, noha fűtöttek, mert valamikor késő ősszel vagy télen tartottuk ezt a felolvasó-ülést. És egy olyan kabát volt rajta, amit városi bundának neveztek. A nyaka fekete bársony volt, a kabát többi része fekete posztó. Szerepelt aztán valaki, aki Amerikából jött vissza még előbb, és nekem adott egy kötetet, amit Amerikában adott ki a saját költségén. Ennek a kötetnek az volt a címe, hogy Vérpiros rózsák avagy próféta versek. Roppant dilettáns volt. Aztán egy Boros nevű prózaíró, aki pedig nagyon érdekes ember volt abból a szempontból, hogy mintha semmit nem vett volna komolyan. Makóról, az oroszok elől menekült erre. Olyan novellákat írt, amelyek meghökkentették az embert. Például hogy egy ikerpár az anyaméhben hogyan gyilkolja meg egymást. Erről szólt az egész novella, és ezt valamilyen freudi alapra helyezte; amelyikük életben maradt, egész életében lelkifurdalást érzett a gyilkosság miatt. Ő aforizmákkal is föllépett sokszor. Elöl volt két foga, és több semmi. Mindig boldogan mosolygott. Aztán volt egy Délceg-Diczig Hugó Lajos. Ennek tulajdonképpen Diczig Hugó volt a neve, a színháznál valami súgóféle volt, és magyarosított Délceg Lajosra. Egyáltalán nem volt délceg, mert meglehetősen nyiszlett kis ember volt; ő szintén novellákat írt. Ezek ott ültek az asztal mellett, és én ott ültem velük, középen, mint elnök.
Már előre szóltam barátaimnak, hogy itt kabaré lesz. El is jöttek, és az első sorba odaültek, végig, Takács Jenő, a felesége, Martyn Ferenc és még mások, akik akkor a komoly társasághoz tartoztak. Elkezdődött a fölolvasó-ülés, nem tudom, milyen sorrendben álltak fel egymás után; dehát az érdekességekből egynéhányat. Toszenberger-Tárja Béla valamilyen indíttatásból szögedi tájszólásban írt egy novellát. Így aztán mindent ő-zött. A címe az volt a novellának, hogy Egy pöngő, ami volt is mög nincs is. Az egész novella így volt megírva. A vőfélyköltő kisütött hajjal állt fel. Megkérdeztük tőle, hogy mivel csinálta. Kiderült, hogy sütővassal, ami régen divatban volt, ezzel sütötte ki a haját otthon. Ő egy szomorú verset olvasott egy kisleányról, aki meghalt. Ilyen rész is volt benne: „És te meghaltál, te szölke kisleány”. És ezt így mondta, hogy „szölke”. Kicsit kackiásan, mintha megint lakodalomban lenne.
A teteje mindennek Kő Kálmán volt, aki írt egy színdarabot. Ez egy mérnökről szólt. A cselekmény szerint a mérnökkel a németek akartak építtetni egy utat, de ő hősiesen elszabotálta, és emiatt bíróság elé került. A darab még a Horthy-világban játszódott. A mérnök neve a darab szerint az volt, hogy Harsányi. Arra pontosan emlékszem, és a darab nagy része, vagy talán az egész a bíróság előtt játszódott, egyetlen nagy jelenet volt, ahogy a bíró kihallgatja ezt a Harsányit. Kő Kálmán, akárcsak a többi szereplő, fölolvasás közben állt, s mert a kéziratot otthagyta az asztalon, le kellett hajolnia, hogy olvasni tudja. Rákönyökölt az asztalra, és így olvasta: „Bíró”, akkor a szerep szerint valamit mondott a bíró. „Harsányi”, és felelt más hangon a mérnök. Megint „Bíró”, megint „Harsányi”, így, sokáig. Egyszer csak látjuk, hogy elhallgat, megmered, és néz az ajtó felé. Az ajtó elöl, a terem végén volt, éppen az ellenkező oldalon, mint a mi hosszú asztalunk, ami mellett ültünk. Akkor váratlanul elkezd Kő Kálmán ordítani, színdarabon kívül: „Elvtárs, tessék, jöjjön előre, itt most már nincs különbség ember és ember között. Magának épp olyan joga van itt elöl ülni, mint bárki másnak.” Először nem is értettük, hogy ez most micsoda. Az a szerencsétlen meg, aki már úgyis meg volt riadva attól, hogy a fölolvasást megzavarta, óvatosan előrejött és leült. Kő Kálmán meg, mintha a világon semmi sem történt volna, visszakönyökölt az asztalra, és olvasta tovább, „Bíró”, „Harsányi”, „Bíró” és a többi.
Ezt alig lehetett komolyan kibírni. Mondtam, hogy az első sorban azok ültek, akik eleve a hecc kedvéért jöttek. Egyikőjük, Takács Jenő felesége nagyon szeretett nevetni. És amikor a közjáték befejeződött, azonnal kitört a nevetés belőle s a többiekből is. Én éppen szemben ültem velük, hát én is nagyon nehezen bírtam megállni, hogy ne nevessek. Ledobáltam a földre valamilyen tollat vagy micsodát, hogy lenyúlhassak érte, és ott lent, az asztal alatt legalább kinevethessem magamat. Hát így zajlott le az ünnepélyes felolvasóest."
Aki pedig idáig eljutott annak köszönet a türelemét: P. L.
Kedves Listatagok, az Atlasz azonosítása megtörtént! Továbbítom a leírást, hátha érdekel valakit, s egyben köszönöm Braila Mária (Székesfehérvár, Szent István Múzeum Könyvtára) gyors válaszát.
- Kedves Listatagok, az Atlasz azonosítása megtörtént! Továbbítom a leírást, hátha érdekel valakit, s egyben köszönöm Braila Mária (Székesfehérvár, Szent István Múzeum Könyvtára) gyors válaszát.
| Cím: | ÁTI kisatlasz / [kiad. a] Magyar Királyi Állami Térképészeti Intézet |
| Dátum: | [1941] |
| Megjelenés: | Bp. : M. Kir. Áll. Térképészeti Int., [1941] |
| Terjedelem: | VIII, 176, 156 p., [72] t. fol. : ill. ; 22 cm |
| Tárgyszavak: | földrajz atlasz Földrajz atlasz |
| Egyéb nevek: | Magyar Királyi Állami Térképészeti Intézet (Budapest) |
| Lelőhely: | Miskolci Egyetem Könyvtár, Levéltár, Múzeum  Pécsi Tudományegyetem BTK-TTK Kari Könyvtár |
S lám, itt Pécsett, a "testvérkönyvtárban" is elérhető a könyv! Majd onnan szerzek egy címlap másolatot!
Mindenkinek szép hétvégét: P. L.
Pintér László
Pécsi Tudományegyetem
Pollack Mihály Műszaki Kar Könyvtára
Tel.: 72/503-650/3904
Fax.: 72/503-650/3932
Otthoni telefon: 72/226151
Honlap: http://www.csorbagyozo.hu
